LUCIFER 
Ezúttal a nyakazás elmarad. - 

ÁDÁM (felemelkedve) 
Óh, hol vagyok, hol vannak álmaim? 

LUCIFER 
Elszálltak a mámorral, mesterem. 

ÁDÁM 
E hitvány korban, megvénült kebelnek 
Csak a mámor teremt-e hát nagyot? 
Mi nagyszerű kép tárult fel szememnek! 
Vak, aki Isten szikráját nem érti, 
Ha vérrel és sárral volt is befenve. 
Mi óriás volt bűne és erénye, 
És mind a kettő mily bámúlatos. 
Mert az erő nyomá rá bélyegét. - 
Óh, mért ébredtem? hogy körültekintve, 
Jobban megértsem e kor törpeségét, 
Mosolygó arc alá rejtett bünével, 
S a megszokás hazug erényivel. - 

LUCIFER 
Ismérem én az ily lehangolást, 
Mely a mámornak reggelén köszön be. 

ÉVA (a lugosból kilépve) 
El tőlem, el - nem csalt tehát gyanúm, 
Fel mersz szólítni férjem gyilkosául. 
Ily ocsmány tettre képesnek hiszed, 
Kit szíved ideáljaul hazudsz. 

AZ UDVARONC 
Az istenért, nyugodtan, kedvesem, 
Ha észrevesznek, még botrányt okozsz. 

ÁDÁM 
S az a két nő is álom volt-e csak? 
De mit beszélek, egy nő, két alakban, 
Változva sorsom zajgó végzetével, 
Mint a hab, mely most fénylik, most sötét. 

ÉVA 
Ah, úgy, a botrány nálad fődolog, 
Mit érdekelne a bűn, rejtekében, 
Te megrovást nem szenvedő lovag! - 
Óh, jaj, ti addig gúnyoljátok a nőt, 
Míg szűz erénye ősi hagyományát 
Előitéletként ledobja, s akkor 
Kicsínyelő mosollyal nézitek 
Önbűnötöknek aljas eszközéül. - 
El tőlem, el, ne lássalak ezentúl. 

AZ UDVARONC 
Ez ismét túlzás. Gúnytárgyul leszünk 
Ily ünnepélyes színben nézve e 
Hétköznapos ügyet. - Mi látjuk egymást 
Ezentúl is, mosolygva és enyelgve, 
S arról, mi történt, szót sem ejtve többé. 
Jó reggelt, asszonyom. - (El.) 

ÉVA 
A nyomorult! - 
Im, itt vagyok, bünömmel s könnyeimmel. (El.) 

ÁDÁM 
Tehát csak álom volt, és vége van. 
De nem mindennek. Az eszmék erősbek 
A rossz anyagnál. Ezt ledöntheti 
Erőszak, az örökre élni fog. 
S fejlődni látom szent eszméimet, 
Tisztulva mindig, méltóságosan, 
Míg, lassan bár, betöltik a világot. 

LUCIFER 
A nap halad, mester, vár a tanóra, 
Az ifjuság már nyugtalan gyülekszik, 
Bölcsességedből elleshetni egy szót. 
(A csillagász-toronyra alkalmazott csengetőn csenget.) 

ÁDÁM 
Ne gúnyolj, óh, ne gúnyolj a tudással, 
Pirulnom kell, ha dicsérnek ezért. 

LUCIFER 
Nem oktatsz-é oly sok jeles fiút? 

ÁDÁM 
Nem oktatom, csak idomítom őket, 
Szavak szerint, miket nem értenek, 
De értelmök sincs, ezt vagy azt csinálni. 
Az oktalan bámúl, és azt hiszi, 
E szép szavakkal szellemet idézünk, 
Pedig fogás csak az egész, takarni 
A szemfényvesztés mesterségeit. 
(Egy tanítvány gyors léptekkel jő s az erkélyre megy.) 

TANÍTVÁNY 
Kegyes voltál magadhoz hívni, mester, 
Igérvén, hogy tudvágyamat betöltöd, 
S mélyebben engedsz a dolgokba néznem, 
Mint másra célszerűnek tartod azt. 

ÁDÁM 
Igaz, igaz, szorgalmad oly kitűnő, 
Hogy ez előnyre méltán tart jogot. 

TANÍTVÁNY 
Im, itt vagyok, lelkem vágytól remeg, 
Belátni a természet műhelyébe. 
Felfogni mindent és élvezni jobban, 
Uralkodván felsőbbség érzetével 
Anyag- s szellemvilágban egyaránt. 

ÁDÁM 
Sokat kivánsz. Paránya a világnak, 
Hogy lássad át a nagyszerű egészet? - 
Uralmat kérsz, élvet kérsz és tudást. 
Ha súlyától nem dűlne össze kebled, 
S mindezt elérnéd, Istenné leendnél. - 
Kevesbet óhajts, s tán elérheted. 

TANÍTVÁNY 
Bármely titkát fejtsd hát meg a tudásnak, 
Nagy férfiú, én csak nyerek vele, 
Mert érezem, semmit fel nem fogok. 

ÁDÁM 
Jól van tehát, látom, te érdemes vagy, 
S a legrejtettebb szentélyig beviszlek, 
Lásd a valót, mint én látom magam. 
De nem les-é avatlan hallgató, mert 
Az az igazság rettentő, halálos, 
Ha nép közé megy a mai világban. 
Majd jő idő, óh, bár itt lenne már, 
Midőn utcákon fogják azt beszélni, 
De akkor a nép sem lesz kiskorú. - 
Most adj kezet, hogy el nem árulod, 
Amit megértesz. - Így - halljad tehát. - 

TANÍTVÁNY 
Mint reszketek vágytól és félelemtől - 

ÁDÁM 
Mit is mondtál előbb, fiam, nekem? 

TANÍTVÁNY 
Hogy lényegében semmit nem fogok fel. 

ÁDÁM (vigyázattal) 
No, látod, én sem - s hidd el, senki más. 
A bölcselet csupán költészete 
Azoknak, mikről még nincsen fogalmunk. - 
S egyéb tanok közt ez legjámborabb még. 
Mert csak magában múlat csendesen, 
Agyrémekkel hímzett világa közt. 
De számtalan egyéb oly társa van, 
Mely fontos arccal rajzol a porondban, 
Egyik vonalt örvénynek mondogatja, 
Szentélynek a kört, hogy már-már kacagsz 
A vígjátékon, amidőn belátod, 
Mi rettentő komoly csiny az egész. 
Mert míg szorult kebellel és remegve 
Kerűli minden a porrajzokat, 
Itt-ott kelepce áll, s a vakmerőt, 
Ki általlépi, véresen megejti. 
Ily dőreség áll, látod, szüntelen 
Utunkba, szentséges kegyeletül 
Védő a már megalakult hatalmat. - 

TANÍTVÁNY 
Ah, értlek, értlek, s így lesz-é örökre? 

ÁDÁM 
Egykor nevetni fognak az egészen. 
Az államférfit, kit nagynak neveztünk, 
Az ortodoxot, akit bámulánk - 
Komédiásnak nézi az utókor, 
Ha a valódi nagyság lép helyébe, 
Az egyszerű és a természetes, 
Mely ott ugrat csupán, ahol gödör van, 
Ottan hagy útat, ahol nyílt a tér. 
S a tant, mely most őrültséghez vezet 
Szövevényes voltával, akkoron 
Bár nem tanulja senki, minden érti. 

TANÍTVÁNY 
Ez a nyelv hát az a megérthető, 
Melyen beszéltek az apostolok. - 
De hogyha minden más merő lom is, 
Ne vedd el a müvészetben hitem. 
S azt bétanulni mégiscsak szabály kell. 

ÁDÁM 
A művészetnek is legfőbb tökélye, 
Ha úgy elbú, hogy észre nem veszik. 

TANÍTVÁNY 
Hát a rideg valónál álljak-é meg? 
Eszményesítés ad művünkbe lelket. 

ÁDÁM 
Igaz, igaz, az önt rá szellemet, 
A természettel, mely egyenjogúvá 
Teszi s teremtett lénnyé érleli, 
Mi anélkül csupán halott csinálmány. 
Attól ne tarts, hogy míg eszményesítsz, 
Kifogsz az élő nagy természeten. 
De a szabályt, a mintát hagyd pihenni. 
Kiben erő van és Isten lakik, 
Az szónokolni fog, vés vagy dalol, 
Ha lelke fáj, szívrázóan zokog, 
Mosolyg, ha a kéj mámorát alussza. 
S bár új utat tör, bizton célra ér. - 
Müvéből fog készítni új szabályt, 
Nyűgül talán, de szárnyakul soha 
Egy törpe fajnak az absztrakció. - 

TANÍTVÁNY 
Óh, mit tegyek hát, mester, mondd nekem. 
Ki annyi éjt szenteltem a tudásnak, 
Csak a butával lettem-é egyenlő, 
És mind e munka elveszett hiába? - 

ÁDÁM 
El nem veszett, mert épp ez ád jogot, 
Most már megvetni minden csábjait. 
Ki még nem nézett a vésznek szemébe, 
Ha hátrál, gyáva. A próbált vitéz 
Bátran mellőzi a kötekedőt, 
Bátorságához nem férhet gyanú. - 
Fogd hát e sárgult pergamenteket, 
E fóliánsokat, miken penész ül, 
Dobd tűzre mind. Ezek feledtetik 
Saját lábunkon a járást velünk, 
És megkimélnek a gondolkodástól. 
Ezek viszik múlt századok hibáit 
Előitéletűl az új világba. 
A tűzre vélök! és ki a szabadba. 
Miért tanulnád mindig, hogy mi a dal, 
Minő az erdő, míg az élet elfoly, 
Örömtelen poros szobafalak közt. 
Hosszúnak nézed-é az életet, 
Hogy sírodig teóriát tanulsz? 
Együtt mondunk bucsút az iskolának, 
Téged vezessen rózsás ifjuságod 
Örömhozó napsúgár- és dalokhoz; 
Engem vezess te, kétes szellemőr, 
Az új világba, mely fejlődni fog, 
Ha egy nagy ember eszméit megérti, 
S szabad szót ád a rejlő gondolatnak, 
Ledűlt romoknak átkozott porán. -

Read more: http://ember-tragediaja.hupont.hu/11/tizedik-szin#ixzz3caMH8gPU

 

Oldal: Tizedik szín
Madách Imre: Az ember tragédiája - © 2008 - 2024 - madachimre-ember-tragedia.hupont.hu

A HuPont.hu az ingyen weblap készítés központja, és talán a legjobb. Ingyen weblap

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat