LUCIFER 
Felséges úr! aggódva kérdi néped, 
Mely elvérezni boldog lenne érted, 
Vajon mi az, mi a nagy fáraót 
Nem hagyja trónja vánkosán pihenni? 
Mért áldozod fel a nap kéjeit, 
Az éjnek édes álomképeit, 
És nem bizod gondját nagy terveidnek 
A rabszolgára, akit az megillet, 
Midőn már úgyis a széles világon 
Minden dicsőség, úralom tiéd 
S a kéj, mit ember elviselni bír. - 
Száz tartomány bő kincse mond urának, 
Neked nyit kelyhet illatos virága, 
S édes gyümölcsöt csak neked növel. 
Ezer hölgy keble sóhajtoz feléd: 
A szőke szépség, lankadó szemével, 
Finom, gyöngéd, mint játszi tünemény, 
A barna lányka, lihegő ajakkal, 
Égő szemében őrült szenvedéllyel - 
Mind a tiéid. Sorsuk egy szeszélyed, 
Mind érzi, hogy betölté hívatását, 
Ha néhány perced fűszerezni tudta. 

ÁDÁM 
Mindennek nincsen szűmre ingere. 
Mint kénytelen adó jő, nem csatázok 
Érette, nem köszönhetem magamnak. 
De itt e művel, mellyet alkotok, 
Azt tartom, hogy megleltem az utat, 
Mely a valódi nagysághoz vezet. 
Művészetét a természet csodálja 
S évezredekre hirdeti nevem. 
Nincs földindúlás, nincs vész, mely ledöntse: 
Erősebb lett az ember, mint az Isten. 

LUCIFER 
S óh, fáraó, mégis boldog vagy-é 
E képzeletben? tedd kezed szivedre. 

ÁDÁM 
Nem én. Űrt érzek, mondhatatlan űrt. 
De mindegy, hisz nem boldogságot esdtem, 
Dicsőséget csak, s az megnyílt előttem. 
Csak a tömeg ne sejtse kínomat - 
Ha sajnálhatna, nem imádna többé. 

LUCIFER 
Hát hogyha egykor átlátod magad, 
Hogy a dicsőség percnyi dőre játék? 

ÁDÁM 
Az nem lehet. 

LUCIFER 
                    S ha mégis? 

ÁDÁM 
                       Halni térnék, 
Megátkozván utánam a világot. 

LUCIFER 
Nem fogsz meghalni, bár átlátod egyszer, 
Sőt újra kezdesz, régi sikereddel.

(A dolgozó rabszolgák közül egyet a felügyelők annyira vernek, hogy az jajveszékelve és üldözötten egész a nyílt csarnokba fut, s a trón előtt összerogy.) 

A RABSZOLGA 
Uram, segíts!

(A munkások közül Éva, mint a rabszolga neje, kibontakozik, s fájdalmas sikoltással férjére borul.) 

ÉVA 
                      Hiába kéred azt, 
Ki kínjainknak nem volt részese, 
Nem ért, nem ért! - Halk a jajnak szava, 
S a trón magas. Mért nem hívsz engemet, 
Ki eltakarlak, s testemmel fogok fel 
Minden csapást. 

ÁDÁM (A betóduló felügyelőkhöz, kik a rabszolgát s nejét ki akarják hurcolni.) 
                       Hagyjátok ott. El innét. 
(A felügyelők el.) 
Mi ismeretlen érzés száll szivembe, 
Ki e nő, és mi bűve-bája van, 
Mellyel, mint lánccal, a nagy fáraót 
Lerántja porban fetrengő magához? -  (Felkél.) 

LUCIFER 
Ez ismét a szálaknak egyike, 
Melyekkel gúnyul vett körűl urad, 
Eszedbe hozni hernyó voltodat, 
Ha önhitedben lepkeként csapongsz. 
E vékony szál, láttad már, milly erős, 
Kisiklik ujjainkból, és azért 
Nem téphetem szét. 

ÁDÁM (lejőve a trón lépcsőin) 
        Azt ne is müveld. 
Amillyen sértő, éppoly kellemes. 

LUCIFER 
De illetlen, hogy egy bölcs és király 
Alatta nyögjön. 

ÁDÁM 
                    Mit tegyek hát? 

LUCIFER (gúnnyal) 
Nincsen más hátra, mint hogy a tudás 
Tagadja létét e rejtett fonálnak: 
S kacagja durván az erő s anyag. 

ÁDÁM 
Én nem birom kacagni, sem tagadni. 

ÉVA 
Ah, kedvesem, véred csorogva foly, 
Megállitom; fáj, úgyebár, nagyon? 

A RABSZOLGA 
Az élet fáj csak, már nem fáj soká. 

ÉVA 
Nem úgy, nem úgy, mért éltél volna eddig, 
Ha most halnál meg, amint föllelél. 

A RABSZOLGA 
Mért él a pór? - a gúlához követ 
Hord az erősnek, s állítván utódot 
Jármába, meghal. - Milljók egy miatt. 

ÁDÁM 
Ah, Lucifer, mi rettentő beszéd ez! 

LUCIFER 
A haldokló hagymázos őrülése. 

ÁDÁM 
Mit is beszélt? 

LUCIFER 
                         Nagy fáraó, mi bánt? 
No, mondhatom, hogy nagyszerű dolog: 
Egy rabszolgával a földön kevesb van. 

ÉVA 
Neked silány szám, nékem egy világ, 
Óh, jaj, ki fog majd engemet szeretni? - 

A RABSZOLGA 
Én többé nem. - Felejts el, nő, örökre. 
(Meghal.) 

ÁDÁM 
Majd foglak én. El innen a halottal. 
(A hullát felveszik.) 
Fel, hölgyem, e trón pamlagán helyed: 
A bájnak éppen úgy fejdelme vagy, 
Mint az erőnek én - meg kelle lelnünk 
Egymást akárhol. 

ÉVA 
            Óh, nagy fáraó, 
Tudom, parancsod a pór végzete, 
Nem is szabódom, csak kevés időt 
Engedj magamnak, azután parancsolj. 

ÁDÁM 
Ne többször e szót. Óh, hát bírodalmam 
Sohsem megy-é túl a parancs szaván? 

ÉVA 
Elég, ha egyelőre a parancs 
Nem illet fájva - óh, ne írigyeld 
Ez első percben könnyem a halottól. - 
Mi szép halott, óh, Istenem, mi szép! 
(Ráborul.) 

ÁDÁM 
Szép és halott; mi ellentétel ez: 
Törekvésinkre gúny e nyúgalom, 
Vagy hívságukra szánalmas mosoly. 

LUCIFER 
Szökött rabszolga, ki veled dacol, 
Mondván: erősebb lettem láncaidnál. 

ÁDÁM 
A holtnak béke, az élőnek üdv. 
Amaz könyed nem érzi, mosolyod 
Nélkülöznöm kín. 
(A halottat kiviszik, Ádám Évát a trónra vezeti.) 
            Oldalomra, nő! 
Ah, millyen édes kebleden pihenni. 
(Jajveszékelés a munkások közt; Éva összerezzen.) 
Mi lelt, szerelmem? 

ÉVA 
            Óh, nem hallod-e 
A nép jaját? 

ÁDÁM 
                   Először vettem észre. 
Nem szép zene, igaz: de ne ügyelj rá, 
Csókolj meg, és feledd el a világot. 
Te meg némítsd el azt a jajgatást. 

LUCIFER 
Azt nem birom, ez már a nép joga, 
Együtt öröklé az igával azt. 
(Ismét jajszó. Éva felsikolt, Ádám fölemelkedik.) 

ÁDÁM 
Hölgyem, te szenvedsz, s nem tudom, miként 
Segítsek rajta. Szíveden keresztül 
A jajszó, mint villám, fejembe csap 
S úgy érzem, a világ kiált segélyt. 

ÉVA 
Óh, fáraó, zúzz el, de megbocsáss, 
Ha a nép jaja nem hágy megnyugodni, 
Ládd, jól tudom, hogy szolgálód vagyok, 
Hogy éltem célja tégedet mulatni, 
Felejtek mindent, kívülem mi van: 
Nyomort, nagyságot, ábrándot, halottat, 
Hogy mosolyom üdv, ajkam láng legyen; 
De hogyha a nép, e milljókarú lény, 
Korbácsolt háttal jajgat odakint: 
Mint fájó testnek kisded porcikája, 
Én, én, a népnek elszakadt leánya, 
Szivemben érzem szintén mind e kínt. 

ÁDÁM 
És én veled. - A milljók egy miatt - 
Mondá a holt is. - 

ÉVA 
           Óh, nagy fáraó! 
Komor levél, és én vagyok oka, 
Űzz el magadtól, vagy taníts, miként kell 
Siketté lennem. 

ÁDÁM 
                     Jobb mester valál te, 
Mert megtanítál a jajt hallanom. - 
Ne halljam többé. - Ím, legyen szabad 
A szolganép. Mit is ér a dicsőség, 
Mit egy személyben ér utól az ember 
Milljók vesztével és milljók jajával, 
Kikben szintén az az ember lehel; 
Milljószor érzem a kínt, egyszer a kéjt. 

LUCIFER 
Ah, fáraó, rajongsz; hisz a tömeg 
A végzet arra ítélt állata, 
Mely minden rendnek malmán húzni fog, 
Mert arra van teremtve. Már ma mentsd fel: 
Amit te eldobsz, ő meg nem nyeri, 
És új urat keres holnap magának. 
Vagy azt hiszed, hogy ülhetnél nyakán, 
Ha a gazdának szükségét nem érzi? 
Ha kebelében öntudat lakik? 

ÁDÁM 
Miért jajgat hát, mintha fájna néki 
A szolgaság? 

LUCIFER 
Fáj, bár nem tudja, mi. 
Mert minden ember uralomra vágy, 
Ez érzet az, s nem a testvériség, 
Mi a szabadság zászlajához űzi 
A nagy tömeget - ámbár öntudattá 
Nem ébred benne, és csak sejtelemkint 
Zaklatja minden olyasért, mi új, 
S mi tagadása a már meglevőnek; 
Abban remélvén testesülve látni 
A boldogságról képzett álmait. 
Pedig mély tenger a nép: bármi napfény 
Sem hatja át tömét; sötét leend az, 
Csak a hullám ragyog, mit színe fölvet, 
És mely hullám esetleg épp te vagy. 

ÁDÁM 
S mért éppen én? 

LUCIFER 
                           Vagy más, veled rokon, 
Kiben tudattá vált a népi ösztön, 
S ki a szabadság bámult bajnokául 
Fényes helyedre tolakodni mer. 
Mig a tömeg, nem nyerve semmit is, 
Nevet cserél, a gazda megmarad. 

ÁDÁM 
Mi végtelen körút okoskodásod, 
Melyből menekvés nincsen is talán. 

LUCIFER 
Vagyon menekvés. Adj ezen nehány 
Kivált egyénnek láncot és gyürűt, 
Adj más játékszert, s mondd: im, a tömeg 
Fölébe tollak, ez teszen nemesbbé - 
És elhiszik, és a népet lenézvén 
Elszívelik, hogy őket is lenézd. 

ÁDÁM 
Ne kísérts ily csábító álokokkal. 
El a szolgákkal! légyen mind szabad. 
Hirdesd ki nékik, ámde jól siess, 
Hogy, míg megbánom, késő is legyen már. 

LUCIFER 
(félre) Előre csak önhitten útadon, 
Hidd, hogy te mégy, ha a sors árja von. 
(Kimegy.) 

ÁDÁM 
E mű meg álljon bévégzetlenül, 
Intő rom annak, aki nagyra tör, 
Erőnk s gyöngénknek nagy kérdőjele. 
(Kint nagy örömzaj, a munkások eloszolnak. Lucifer visszatér.) 
Örülj pór, a nagyság hogy meghajolt 
Előtted. Csak ne hidd, hogy kényszerítve. 

ÉVA 
Vigasztalódjál, óh, én kedvesem, 
Úgyis mit ér az a rideg dicsőség, 
Hideg kigyóként, mely közénkbe csúsz. 

ÁDÁM 
De nagy, de nagy. 

ÉVA 
             El véle; látod, a jaj 
Elnémult, üdvünket meg nem szakasztja, 
Mi vágyad más, ha keblemen pihensz? 

ÁDÁM 
Óh, nő, mi szűk, mi gyarló látköröd. 
S a büszke férfit épp ez vonzza hozzád - 
Csak gyöngeség, mit az erő szerethet. 
Mint a védő szülő gyámoltalan 
Voltát karolja leghőbben fiának. 

ÉVA 
Ah, fáraó, tán már untatlak is 
E hasztalan, e balga fecsegéssel? 
Hiába, ha okosabb nem vagyok. 

ÁDÁM 
Ne is kivánd, hogy légy, én kedvesem. 
Eszem elég van nékem önmagamnak, 
Erő s nagyságért nem kebledre hajlok, 
Sem a tudásért, mindezt könyveimben 
Sokkal jobban föllelhetem. Te csak 
Beszélj, beszélj, hogy halljam hangodat, 
Rezgése szűmön végigárjadozzon. 
Akármit mondasz, mindegy; óh, ki kérdi 
Mit énekel a kis madár, azért 
Édes sejtéssel halljuk hangjait. 
Te csak virág légy, drága csecsebecs, 
Haszontalan, de szép, s ez érdeme. (Luciferhez) 
És mégis egy vágy ver föl mámoromból, 
Talán bolond vágy - - óh, de teljesítsd - 
Hagyj vetnem egy merész pillantatot 
Előre, egy pár ezredév utánra, 
Mi lesz hiremből? 

LUCIFER 
Amíg csókolódtok, 
Nem érzed-é a lanyha szelletet, 
Mely arcodat legyinti s elröpül? 
Vékonyka porréteg marad, hol elszáll, 
Egy évben e por csak nehány vonalnyi, 
Egy századévben már nehány könyök, 
Pár ezredév gúláidat elássa, 
Homoktorlaszba temeti neved, 
Kéjkerteidben a sakál üvölt, 
A pusztán koldus, szolganép tanyáz. 
(Amit Lucifer mond, láthatóvá is lesz.) 
S mindezt nem a mennyrázó fergeteg, 
Nem bömbölő földindulás cselekszi, 
Csak gyönge szellő, mely körűlenyelg. 

ÁDÁM 
Rettentő kép. 

LUCIFER (gúnnyal) 
                    Ne félj, csak szellemed vesz, 
De tested megmarad, mint múmia, 
Kiváncsisága iskolás fiúknak, 
Torz arculattal, melyről elmosódott 
Az írás, szolga volt-e, vagy parancsolt. 
(Egy múmia felé rúg, mely ezalatt a trón előtt tűnt fel, s lassan legördül annak lépcsőin.) 

ÁDÁM (felugorva) 
Pokolbeli káprázat, el veled, 
Hiú törekvés, dőre nagyravágy - 
Fülembe cseng még: milljók egy miatt. 
E millióknak kell érvényt szereznem. 
Szabad államban - másutt nem lehet. 
Enyésszen az egyén, ha él a köz, 
Mely egyesekből nagy egészt csinál. 

ÉVA 
S elhagysz-e engem is, szerelmedet? - 

ÁDÁM 
El, téged, a trónt, mindent elhagyok. 
Vezess, vezess, új célra, Lucifer, 
Ugyis sok szép időt vesztettem el 
Ez ál-uton.  (Indul, kardot vonva.) 

ÉVA 
               Királyom! tört reménnyel 
Ha megjössz, szíved e szűn menhelyet lel. 

ÁDÁM 
Igen, igen; sejtem, hogy téged is 
Tisztult alakban fel foglak találni. 
S akkor nem fogsz ölelni már parancsból, 
De mint egyenlő - kéjnek érzetével. (El.) 

LUCIFER 
Ne oly vágtatva, még jókor beéred, 
Talán előbb, a célt, hogysem reméled, 
És sírni fogsz majd, látva, hogy mi dőre, 
Mig én kacaglak. - Menjünk hát, előre.

 

Read more: http://ember-tragediaja.hupont.hu/5/negyedik-szin#ixzz3caJWBoNr

 

Oldal: Negyedik szín
Madách Imre: Az ember tragédiája - © 2008 - 2024 - madachimre-ember-tragedia.hupont.hu

A HuPont.hu az ingyen weblap készítés központja, és talán a legjobb. Ingyen weblap

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat